‘ 94 Til Infinity
1994-et a rap legnagyobb évének bélyegezzük, amikor a hip-hop egésszé vált. Argue us
sok rap fej 1988-at a hip-hop zenitjének tekinti. A Reagan-Bush évek hoztak nekünk tiltakozó rap, rettenthetetlen utcai riport és őrült kísérletezés; Rakim és Big Daddy Kane tangózott a címet a legjobb rapper életben, míg Slick Rick narrátora a legnagyobb történet valaha is elhangzott. De a hip-hopot akkoriban a lehetőségek egyenlőtlensége rontotta. A parti rapperek aránytalanul nagy nyilvánosságot kaptak, kétségtelenül hasznot húzva a Viacom és más mainstream bedrockok közelségéből. Közben a átrepülő országból származó mc-k nagyrészt hálátlan homályban fáradoztak. Hány Tri-State rap fej méltóztatott elismerni Kilo Ali? A regionalizmus akkoriban a part menti elit önpusztító szokása volt: a kívülállókat intellektuálisan és erkölcsileg olyan felületes okokból feltételezték, mint a diktálásuk vagy az irányítószámuk. A Miami basszusimpresszáriót, Luke bácsit elbocsátották, mint túlfűtött semmit, a Houston hellions The Geto Boys-t pedig kezdetben elkerülték a New York-i hatalmi körök. Ez a kirekesztő hozzáállás a sokszínűség tátongó szűkösségét hozta létre. A következő fél évtizedben rendkívül sok klasszikus hip-hop album jelent meg, de a műfaj javíthatatlan maradt a földrajz törvényeihez. Körülbelül három lehetőség volt az igényes hip-hop hallgató számára: jazz-tájékozott boom-bap, Bomb Squad stílusú anarcho-rap és G-funk hiss. Aztán jött 1994—egy év, amely a prioritások elmozdulását jelentette. Ezen a 365-en belül a hip-hop demokratizálni kezdett, magával hozva a zeneiség teljes virágzását a műfajba. Ezért ’94 a legerősebb év a rap történelemkönyveiben. 1994 mindig is egyet jelentett Nas bellwether debütálásával, Illmatic, amelyet igazságosan mitologizáltak a boxcutter rap klasszikus. A Queensbridge-I lépcsőházaktól távol, bár, felvirradt az elszámolás napja. Húsz évvel ezelőtt egy hookier, dallamosabb rapper generáció-köztük a Bay Area E—40 és Spice 1, Port Arthur UGK és Memphis Triple Six Mafia-felemelkedett a rapscape-re. Ezek a művészek egy prémium örömteli, retesz-képes dallamok és groovy homegrown funk. A hip-hop pedig jelentősen felpörgött. Eltűntek ugyanazok, narkoleptikus breakbeats. Még a New York-i szett is megtanulta szórakozni: Redman Dare Iz a Darkside színesen zenei, A Gang Starr nehezen kereshető, a vinil rajongó DJ Premier kalandos új irányokba tolta mintaanyagát. Eközben a hírhedt B. I. G. ‘ s Ready to Die egy addiktív és megközelíthető r&B sheen. 1988-ban Biggie-t árulónak titulálhatták, mert kiabálta a Texasi lenyomatot Rap-A-Lot, ahogy következmények nélkül tette Craig Mack ’94 posse cut “Flava in Ya Ear (Remix).”94 előtt ritkán hallani a fekete szegénységről New Yorkon vagy Los Angelesen kívül. ez megváltozott a hip-hop multikulturalizmus megjelenésével. A puccs népirtása & Juice és OutKast Southernplayalisticadillacmuzik az Oakland és Atlanta egyedülálló nehézségein pontifikálódott. Credit Bone Thugs-N-Harmony Creepin ‘ on Ah jön fel, hogy felfedje az élet romlását a posztindusztriális középnyugaton. Common feltámadása a leghíresebb a kapcsolat post mortem “I Used To Love H. E. R.”, ahol Com metaforikusan hangot ad a hip-hop feltételezett hígításának. A dal egy olyan időre vágyik, amikor a hip-hop csak “néhány New York-i Nigger volt… a parkban.”De csak akkor, amikor a régi gárda elkezdte befogadni a délieket, a Középnyugatiakat és másokat a társaságába, a műfaj igazi aranykorát élte meg. A demokratizálódás lehetővé tette az amerikai funkier másutt történő hozzájárulását. 1994-re úgy fogunk emlékezni, mint arra az évre, amikor a hip-hop magáévá tette a pluralizmust és a korlátlan kreativitás vadvirágként virágzott az amerikai élet minden területén. – M. T. Richards