a Disinhibited social engagement disorder (DSED) az egyik legérdekesebb szindróma a gyermek-és serdülőkori pszichiátriában, de egyben a legkevésbé megértettek egyike. Keveset tudunk a gyermekek különböző csoportjainak fejlődési folyamatáról, ezért örömmel láttam Guyon-Harris és kollégái bukaresti korai intervenciós tanulmányának mélyreható longitudinális munkáját.1 saját érdeklődésem a DSED iránt az 1990-es évek elején váltott ki, amikor egy utazási hiba Guatemalába vitt, és munkát találtam egy árvaházban. Én voltam a háziorvos a környező falvakban is, ahol a gyerekek lényegesen anyagi hátrányban voltak, mint az árvaházban élő társaik, akik napi háromszor étkeztek, klórozott folyóvízzel és megbízható iskolával rendelkeztek. Amit az árvaház gyermekei nem rendelkeztek, az a családi gondozás volt-ehelyett a gondozók forgó váltásait tapasztalták, akik közül sokan olyan utazók voltak, mint én, néhányan csak egy-két hétig voltak ott. Utazásom előtt egy magas rangú gyermekpszichiáter felfegyverzett Bowlby kötődésével és Veszteségével2, valamint az ICD-10 osztályozásának fénymásolatával “disinhibited attachment disorder”.”Az árvaházban betöltött kettős szerepem hamar nyilvánvalóvá tette, hogy sok intézményesített gyermek társadalmi viselkedése nagymértékben különbözik a család által nevelt társaiktól. Az idegenek nem tudtak bemenni az árvaházba, amíg le nem hámozták a kisgyerekek kezét, akik zsúfolták őket. Ezzel szemben a helyi családi házakban élő gyermekek anyjuk szoknyája mögül kukucskáltak-éppen úgy, ahogy John Bowlby mondta. A válogatás nélküli viselkedés adaptív volt az árvaházi környezetben, mert egyébként érzelmileg elhanyagolt gyermekek hangolódást kaptak bármelyik gondozótól. Ugyanez a válogatás nélküli viselkedés azonban nagyon rosszul alkalmazkodott az árvaházon kívül is, mivel a gyerekek anélkül vándoroltak el, hogy visszanéztek volna, és veszélybe sodorták magukat.