Freud először 1897-ben vetette fel az azonosítás kérdését (németül: Identifizierung), a szülők betegségével vagy halálával kapcsolatban, valamint a válasz “hisztérikus módon büntetni magát…ugyanazokkal az államokkal, amelyek voltak. Az itt bekövetkező azonosítás, amint láthatjuk, nem más, mint egy gondolkodásmód”. A kérdést ismét Pszichoanalitikusan vetették fel “Ferenczi 1909-ből származó” Introjection and Transference “című cikkében”, de a “nárcizmusról” (1914) és “az Ego és az Id” (1923) közötti évtizedben Freud a legrészletesebben és legintenzívebben tanulmányozta a fogalmat.
Freud az azonosítás három fő típusát különböztette meg. “Először is, az azonosítás a tárgyhoz való érzelmi kötődés eredeti formája; másodszor, regresszív módon a libidinális tárgy-nyakkendő helyettesítőjévé válik…harmadszor, felmerülhet a közös tulajdonság bármilyen új észlelésével, amelyet megosztanak egy másik személlyel”.
elsődleges azonosítás
az elsődleges azonosítás a valamihez vagy valakihez való érzelmi kötődés eredeti és primitív formája a más személyekkel vagy tárgyakkal való bármilyen kapcsolat előtt: “az egyén első és legfontosabb azonosulása, az Atyával való azonosulása a saját személyes őstörténetében…a szülőkkel”. Ez azt jelenti, hogy amikor egy baba megszületik, nem képes különbséget tenni saját maga és mások között. A baba érzelmi kötődést érez a szüleivel, és a szüleit önmagának részeként éli meg. “A mell részem, én vagyok a mell”.
ezen azonosítási folyamat során a gyermekek öntudatlanul átveszik szüleik jellemzőit, és elkezdenek társulni szüleik viselkedésével és lemásolni. Freud megjegyezte, hogy az azonosítást meg kell különböztetni az utánzástól, amely önkéntes és tudatos cselekedet. Az érzelmi kötődés ezen folyamata miatt a gyermek egy szuper egót fog kifejleszteni, amely hasonlóságot mutat azokkal az erkölcsi értékekkel és irányelvekkel, amelyek szerint a szülők életüket élik. Ezzel a folyamattal a gyerekek nagyon hasonlóvá válnak szüleikhez, és ez megkönnyíti, hogy megtanuljanak abban a világban és kultúrában élni, amelybe születtek.
“a pszichoanalitikusok általánosságban elismerik az elsődleges azonosítás fontosságát és központi szerepét…a koncepció “az egyes szerzők és elképzeléseik szerint változik, ennek következtében a jelentése messze nem pontos”(Etchegoyen 1985)”.
nárcisztikus (másodlagos) azonosításszerkesztés
a nárcisztikus azonosítás az objektum elhagyását vagy elvesztését követő azonosítás formája. Ez a veszteségélmény nagyon fiatal korban kezdődik. Példa: elhunyt szeretett ember ruháinak vagy ékszereinek viselése. A “gyász és melankólia” – ban Freud, miután “megmutatta, hogy az azonosítás a tárgyválasztás előzetes szakasza”, azzal érvelt, hogy a veszteség tapasztalata egy regresszív folyamatot indít el, amely “az ego azonosítását szolgálta az elhagyott tárggyal”. Az “Ego és az Id” – ben azt állította, hogy “ez a fajta helyettesítés nagy szerepet játszik az ego által felvett forma meghatározásában, és hogy alapvetően hozzájárul az úgynevezett”karakter ” felépítéséhez”.
Lacan a képzeletbeli elméletében az utóbbi pontot az “én magjában elidegenítő azonosulások sorozata alkotja” – az “autonóm” és konfliktusmentes ego bármely fogalmával szembeni ellenállásának része.
részleges (másodlagos) azonosításszerkesztés
a részleges azonosítás egy másik személy különleges minőségének észlelésén alapul. Ezt a minőséget vagy ideált gyakran egy “vezető alak” képviseli, akivel azonosulnak. Például: a fiatal fiú azonosul egy idősebb szomszéd fiú erős izmaival. A vezetővel való azonosulás mellett az emberek azonosulnak másokkal, mert úgy érzik, hogy van valami közös bennük. Például: olyan emberek csoportja, akik ugyanazt a zenét szeretik. Ez a mechanizmus fontos szerepet játszik a csoportok kialakulásában. Hozzájárul a karakter fejlődéséhez, az ego pedig egy csoporttal való azonosulással alakul ki (csoportnormák). A részleges azonosulás elősegíti azoknak a személyeknek a társadalmi életét, akik képesek lesznek azonosulni egymással e közös kötelék révén, ahelyett, hogy valakit riválisnak tekintenének.
részleges azonosulás és empátia
Freud ezután azt az utat jelölte meg, amely “az utánzás útján történő azonosulástól az empátiáig, vagyis annak a mechanizmusnak a megértéséhez vezet, amellyel képesek vagyunk bármilyen hozzáállást felvenni egy másik mentális élet felé”. Otto Fenichel tovább hangsúlyozza, hogy ” az empátia céljából végzett próbaazonosítások alapvető szerepet játszanak a normál tárgykapcsolatokban. Különösen a pszichoanalitikus munkamódszereinek elemzése során tanulmányozhatók”. Az objektumkapcsolatok elmélete ezt követően kiemelné a “próba azonosítás a pácienssel az ülésen” a növekvő elemzési technika részeként az ellentranszfer.